Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 
Néhány évvel ezelőtt a szkennerek még olyan drágák voltak, hogy egyéni felhasználó nem is álmodhatott a beszerzésüktől. Mostanában azonban úgy leesett az áruk, hogy egyetlen PC mellől sem hiányozhatnak. Napjainkban a síkágyas lapolvasók hódítanak, bár kaphatók úgynevezett dokumentumszkennerek is – utóbbiak kisméretű, 30x27 centiméteres alapterületű eszközök. A síkágyas lapolvasók természetesen laposak, vastagságuk nagyjából tíz centiméter, alapterületük pedig éppen csak meghaladja egy A/4-es lapét. Belülről nagyjából úgy néznek ki, mint egy fénymásoló: a fedél alatt egy üveglap található, ez alatt fel-alá mozog egy fényforrással ellátott rúd. Ha be akarunk szkennelni egy dokumentumot, arccal lefelé az üveglapra fektetjük, úgy, mintha fénymásolni szeretnénk. Csakhogy a szkenner nem egyszerű másolatot készít, hanem digitális kópiát: elektronikus formájúra alakítja dokumentumunkat, így az szerkeszteni tudjuk a PC-n.
 
            A lapolvasók elviekben nem sokat változtak az elmúlt évek során. A legfontosabb különbség, hogy az első szkennerek csak szürkeárnyalatú (fekete-fehér) másolatokat tudtak készíteni. Később megjelentek a színek, és nagymértékben finomodott a felbontás. Külön öröm, hogy a színes szkennerek megjelenésével a méretek is összezsugorodtak. A régi A/4-es szkennerek (vagyis azok az eszközök, amelyekkel maximum A/4-es lapokat digitalizálhattunk) méretükben közelebb álltak egy A/3-as oldalhoz. A mai korszerű lapolvasók alig nagyobbak egy A/4-es lapnál, és kényelmesen elférnek az íróasztalon.
 
            Az irodákban a hagyományos, papírra gépelt vagy nyomtatott dokumentumokat elektronikus formájúra alakíthatjuk, és elraktározhatjuk a PC-n. Így a faxoktól a leveleken ás a papírfecnikre írt telefonszámokig minden fontos adatot megőrizhetünk a magunk – no meg az utókor – számára.
            Egy OCR (optikai karakterfelismerő) szoftverrel felvértezve a PC a géppel írt dokumentumot beszkennelt változatát olyan szöveggé tudja átfordítani, amelyet szövegszerkesztőbe vagy táblázatkezelőbe is bevihetjük.
            A lapolvasó az otthoni felhasználóknak rengeteg szórakozást ígér. Színes szkennerrel valamennyi fényképünket digitalizálhatjuk, és egy képszerkesztő programmal kijavíthatjuk rajtuk a hibákat, eltüntethetjük a piros szemeket, világosíthatjuk vagy sötétíthetjük a képet, végül kinyomtathatjuk. Egyszóval a fényképezés terén elszenvedett kudarcainkat fényes diadallá fordíthatjuk át.
 
            Minden szkenner ugyanúgy működik. Megvilágítja a képet, és a visszaverődött fény elemzése alapján létrehozza a kép elektronikus változatát. Mindehhez hat fő alkatrészre van szüksége: egy fényforrásra, lencsékre, amelyek összegyűjtik a fényt, egy CCD-re (töltéscsatolt eszköz), amely felfogja a visszaverődött fényt, egy ADC-re (analóg-digitális konverter), amely átalakítja a CCD jelét, végül egy léptetőmotorra, amely a fényt végighúzza a dokumentumon. A legfontosabb rész a CCD. Megfelelő CCD-vel a lapolvasó gyönyörű képet készít, de ha gyengébb a töltéscsatolt eszköz, az igencsak megmutatkozik a végtermék minőségében. A CCD fényérzékeny elemek sorából áll, amelyek feszültséggé alakítják a beérkező fényt. Minél erősebb a fény, annál nagyobb feszültség képződik, és annál valósághűbbek lesznek a kép elektronikus változatának színei. A kép minősége alapvetően függ a CCD-ben lévő elemek számától: e számmal arányosan nő a felbontás és a kép részletgazdasága. A felbontást – az egy hüvelykre eső képpontok számával mérik (ennek rövidítése a dpi). Ha egy szkenner a 300 dpi-s felbontást támogatja, és a A/4-es oldalakat tud beolvasni (ez nyolc hüvelyk, vagyis durván húsz centi szélességű lapokat jelent), akkor ehhez a CCD-jében 2400 elemre van szükség. A drágább szkennerek már a 600 dpi-t is tudják: ehhez értelemszerűen 4800 CCD-elem kell.
            Minden CCD-ben három szűrő van: egy a vörös, egy a zöld, egy pedig a kék fényhez. Akárcsak a monitorokon, ebből a háromból itt is kikeverhető az a sokmilliónyi szín, amelyet a képen látunk. A régi lapolvasók még háromszor mentek végig a képen, és külön-külön szkennelték be a színeket, az újabb típusok azonban már egy menetben képesek leolvasni mind a három színt.
            A CCD által előállított feszültség a CCD dinamikus tartományától függ – magyarán attól, hogy mennyire érzékeny az eszköz. A dinamikus tartományt bitekben mérik: minél magasabb ez a szám, annál érzékenyebb a CCD. Az olcsóbb szkennerek általában 24 bitesek, vagyis 24 bites adatokkal írják le a képpontok vagy pixelek jellemzőit. Igényesebb munkákhoz – például grafikai tervezéshez, nyomdai előkészítéshez – drágább, 30-36 bites egységeket használnak. A leolvasott színek pontossága a CCD dinamikus tartománya mellett attól is függ, hogy a CCD-ről érkező elektromos jelet milyen jól veszi át a szkenner következő fontos alkotórésze, az ADC. Utóbbi olyan digitális értékké alakítja a feszültséget, amelyet már a számítógép is értelmezni tud: megjelenítheti a képernyőn, és elraktározhatja a lemezen. A CCD a szkenner jobb alsó sarkában foglal helyet, de a fény hosszú utat tesz meg, míg eljut idáig. A nagy utazás kiindulópontja a rúd, amely a síkágyas lapolvasók üveglapja alatt mozog fel és alá. A fénymásolókhoz hasonlóan ezen a rúdon található a fényforrás, jelenesetben egy fluoreszcens cső. Ennek teljes hosszában egyenletes fényt kell kisugároznia: ha bármelyik végén gyengébb a fényerősség, akkor ez a kép szélein minőségromlást eredményez. Miközben a rúd végighalad az üveglap alatt, a szkenner a fényt a képre sugározza. Amikor a fény visszaverődik, már hordozza az eredeti fotó vagy fénykép színeire vonatkozó információkat. A visszavert fényt egy tükörsor összegyűjti, és egy lencsére irányítja, amely az A/4-es képről érkező fényt az aprócska CCD-re vetíti. Ennek a lencsének a minősége – a CCD-éhez hasonlóan – alapvetően befolyásolja a végeredményt. A rudat egy léptetőmotor húzza végig a kép alatt. Ahhoz, hogy a rúd simán és egyenletesen haladjon végig útján és a beolvasott kép arányai megfeleljenek az eredetiének, a motornak óraműszerű pontossággal kell dolgoznia. A legtöbb léptetőmotor hüvelyként 600-at lép, ez a 600 dpi-s függőleges felbontást biztosít. Egyes motorok azonban feleekkora lépésekre is képesek, és ezzel a felbontást 1200 dpi-re emelik.
            A beszkennelt képek CCD által meghatározott felbontását az úgynevezett optikai felbontás jellemzi. Ha CCD-nkben hüvelykenként 300 elem van, a felbontás 300 dpi lesz. De gyakrabban találkozhatunk egy másik mérőszámmal is: az interpolált felbontással. Ez a felbontás gyakorta elképesztő magas szám, például 9600 dpi. De vajon hogyan lesz 300 dpi-ből 9600 dpi? Az interpoláció összehasonlítja az egymás melletti képpontokat, és a köztük lévő rést olyan pixelekkel tölti ki, amelyek színeit "megtippeli". Az eljárás kisebb részekre bontja a pixeleket, és újakat hoz létre. Ha egy négyszög alakú kis területen például négy pixelünk van, amelyek közül három fekete, egy pedig fehér, az interpolációs szoftver gyors mérlegelés után mondjuk úgy dönt, hogy a négyből 16 hozható létre, amelyekből tíz lesz a fekete, hat pedig a fehér. Maga a döntés nagymértékben függ attól az algoritmustól, amelyet a szkenner gyártója a termékhez kidolgozott. Minnél jobb az algoritmus, annál tökéletesebb az interpoláció, és annál jobb a szkennelés. De ha gyenge a szoftver, többet árt, mint használ. Ha egy A/4-es kép beolvasásakor a felbontást interpolációval 2000 dpi-re növeljük, az eredményül kapott állományszörnyeteg elraktározásához körülbelül egy gigabájt tárterületre lesz szükségünk.
            A szkennelési eljárásban az adatátvitel jelenti a legszűkebb keresztmetszetet. Régebben az olcsó szkennereket a párhuzamos porton keresztül csatlakoztatták a számítógéphez, és néhány modell még ma is ezt a "bejáratot" használja. Az újabbak azonban már inkább az USB portot kultiválják. Nemcsak az adatcsere gyorsul fel a PC és a lapolvasó között, hanem – feltéve, hogy megfelelő operációs rendszerünk van – a telepítés is lényegesen leegyszerűsödik.
 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.